- a kuruc korban felbukkanó és a későbbi századokban kifejlődött új zenei stílus, és az új, eleinte csak a kurucok által használt, de aztán a Habsburg-ház által is átvett, zenés, táncos mulatsággal egybekötött toborzási szokások együtt hívták életre az új nemzeti férfitáncot, melynek divatja a nemzeti romantika fénykorában, a reformkorban tetőzött. A lassú, méltóságteljes új zene és a régi stílusú ugrósok, legényesek közötti összefüggés első pillantásra nem nyílvánvaló, de a folyamat érthetővé válik, ha a mezőségi lassú magyart, mint eme folyamat egyik állomását tekintjük. A nyolcados lüktetésű régi stílusú zene helyét a negyedesre augmetálódott új verbunkzene vette át, az egyes tájegységekre jellemző, már meglévő táncmotívumokat ennek megfelelően alakították át a táncosok.

- a verbunkok főbb formái:

- „magyar verbunk”: lassú, motívumimprovizációs, szabad szerkezetű, szóló és csoportos formában is ismert tánc. Általában a huszárezredek toborzási területein fejlődött ki és ért el igen magas népszerűségi szintet. Az észak-alföldi változatok a legközismertebbek, de ebbe a csoportba tartozik a sárközi verbunk, a szilágysági cövekelő, a bodonkuti (Kalotaszeg) verbunk, a gyergyói, csíki és udvarhelyszéki székelyek székely verbunkja, a gyimesi csángók huszárverbunkja, a keleti palóc verbunkok (vasvári) és a bodrogközi verbunk is, mely azonban esetenként két részes, a lassú első részt egy gyorsabb második követi. Ilyen kettős tagolású verbunk az erdélyi Homoródmentén is előfordul. Motívumokban nem nagyon gazdag táncok ezek, de viszonylag sokan ismerték, táncolták még a századelőn, általában a táncmulatságok nyitótánca volt, miután verbuváló funkciója megszűnt.

- közép-erdélyi verbunk: a jellegzetes verbunkzenére az adott tájegységre jellemző legényes tipusú férfitáncok motívumait járják. A jelenség a ritka magyar esetében ismertetett módon történik, a lábfigurák lelassúlnak, a csapásoló motívumokat viszont fokozott tempóban táncolják, így ez egy rendkívűli ügyességet igénylő tánc, melyet csak kevesen, a nagyon tehetséges táncosok ismernek, s táncolnak. Ez a tánc nem része a rendnek, csak külön rendelésre játssza a zenekar.

A Vízmelléken egyes falvakban a lassú és a gyorscsárdás közé ékelődve, mint páros táncot járják, férfitánc-jelleget csak a csalogatós különtáncolás alatt ölt, rövid időre.

- marosszéki verbunk: a marosszéki székelyek jellegzetes verbunkja. A magyar verbunkhoz hasonló, verbunkzenére viszonylag könnyen táncolható motívumokat táncolnak szólisztikusan, vagy csoportosan, de a legényesekre jellemzően, pontokba szerkesztve, vagyis a dallamsorok végén egyszerű bokázó vagy csapó zárlatokat alkalmazva. A felső-marosmenti és mezőségi románok barbunc és bota nevű tánca is ebbe a tipusba sorolható.

- körverbunk: a Rábaköz és a Csallóköz jellegzetes verbunkja. (szórványosan máshol is előfordul, pl. a kiskunságban a „kun verbunk”, vagy a bodrogközi „hatoztató”, melynek lassubb, lépegető, bokázó-sarkantyúpengető első részét gyorsabb, csapásoló második rész követi, az egységességet, mint a moreszka-tipusú táncoknál, egy táncvezető vezényszavai biztosítják.) A csallóközi halászi verbunk ugróstáncokat idéző szabadabb gyors részeit lassubb, kötött körtánc-részek követik, melyben a táncosok vállfogással összekapaszkodnak. A szili karély is viszonylag kötetlen, csak a szigorú körforma és kötött, a „hej-legény” által előre kiáltott „tapsbemérő” kötelező érvényű mindenkire. A szanyi, kónyi és kapuvári verbunkok azonban már kész koreográfiák, melyek nem alkalmazkodnak a zenei egységekhez, hanem bizonyos motívumokat előre leszögezett számban táncolnak. A táncot itt is egy egy „hej-legény” vezeti, aki a tapsbemérőt mindig előre kiáltja a táncosoknak, hogy biztos legyen a teljesen egységes kép. A verbuváló funkció elvesztése után a legényegyletek átvették a körverbunkokat, melyek így legényavató funkcióval maradtak fenn.